A világ különböző válságai mögött bizonyítottan erkölcsi okokat is találunk. A közös tényező, hogy elfeledkeztünk arról, hogy mivel tartozunk egymásnak, a környezetünknek és a környezetünkben élő embereknek. A válságok általában felgyorsítják a polarizálódást, növelik az egyenlőtlenségeket az emberek és a régiók között. A jelenlegi válsággal kapcsolatban is megjelentek már statisztikák arról, hogy a nagyvállalatok, amelyek egyébként is könnyebben heverik ki a válság okozta problémákat, sokkal több állami támogatást kapnak, mint a kiscégek, amelyek pedig a munkavállalók közel háromnegyedét foglalkoztatják. A kiscégek között sok a családi vállalkozás, bár természetesen nem kizárt, hogy egy családi vállalkozás nagyvállalattá nőjje ki magát. Erre azonban elsősorban a fejlett országokban, közöttük is elsősorban Németországban vannak jó példák. Érthető, hiszen a fejlett országokat történelmük során nem érték olyan csapások, mint régiónkat, ahol a vállalkozás, a vállalkozó többször is a politika célkeresztjébe került, mint társadalomellenes, ezért megszüntetendő jelenség. Miért fontosak a családi vállalkozások?

A családi vállalkozások legfontosabb jellemzője a hosszútávú szemlélet, a családi értékek és hagyományok továbbvitele. Ezért általában a családi vállalkozásokban több generáció is  együtt dolgozik, miközben a környezetükben élő családoknak is munkát adnak. Jó példa erre egy Pest megyei mezőgazdasági vállalkozó, aki biozöldségeket és gyümölcsöket termel. Közgazdász lánya végzi a kereskedelmi és marketing munkát, fia az informatikai fejlesztésekért felelős, a nagypapa pedig házhoz viszi a terményeket.

Az ilyen vállalkozások hatalmas értéket képviselnek. Sokszínű munkalehetőséget biztosítanak, céljuk nem a profit bármely áron való maximalizálása, ezért válságos időkben stabilitást visznek a gazdaságba és a társadalomba egyaránt. Etikus viselkedésükkel erősítik a társadalmi tőkét, példát mutatnak társadalmi felelősségvállalásból. Egy keletmagyarországi családi vállalkozás vezetője így fogalmazott egy interjúban: én otthonról azt hoztam, hogy mindíg légy tisztességes fiam, és ne feledd, hogy  a pénznél vannak fontosabb értékek is a világon.

Nem véletlen, hogy több nyugati országban is a gazdaságpolitikusok nagy figyelmet fordítanak arra, hogy ezek a cégek átvészelhessék a válságot. Érdekes az amerikai példa is, ahol az úgynevezett „mom and pop” (mama-papa) kiscégek jelentős bér- és egyéb támogatást is kapnak. A családi vállalkozásokra nálunk is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani. Ez következhetne a kormány meghirdetett „családbarát” politikájából is.

Ha ugyanis ezek a cégek tönkremennek, az nemcsak annyi problémát jelent majd, hogy megnő a munkanélküliség, amelyet majd felszívnak a erőteljesen támogatott nagyvállalatok.

A családi vállalkozások tönkremenetele szegényíti és egysíkúvá, nagyvállalat-központúvá teszi a gazdaságot, ami csökkenti az alulról jövő innovativitás lehetőségét, a gazdasági sokszínűséget, ezáltál azt a dinamizmust, amire a folyamatosan változó környezetben egyre nagyobb szükség lesz. De gondot jelentene a családi vállalkozások által képviselt értékrend, az emberközpontú, társadalmilag felelős gazdálkodás gyengülése is.

Hiszen életünknek nemcsak profit maximalizálásról,  a GDP (bruttó hazai termék) növeléséről, hanem emberségről, társadalmi felelősségvállalásról, becsületről, bizalomról és együttműködésről is kell szólnia ahhoz, hogy ne csak növekvő gazdaságú, hanem olyan fejlődő, magas életminőséget biztosító országgá is válhassunk, amelyben jó élni és dolgozni.

Széchenyi Istvánnal befejezve a gondolatokat:

„Nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata”.

Szöveg: Prof. Dr. Csath Magdolna, Szent II. János Pál Pápa kutatóközpont
Kép: Pixabay

Gazdasági növekedés és fenntartható fejlődés. Két olyan fogalom, amelyek, bár közgazdasági vonalon születtek meg, mégis túlmutatnak azon. Sokáig, különösen a tömegtermelés szorító elterjedésével, a gazdasági növekedés eszméje hatotta át a társadalmakat, különösen az úgynevezett fejlett országok életét. Az életminőség „értékét” szinte kizárólag az anyagi javak mind nagyobb mértékű birtoklásával azonosították. Mind nagyobb energiákat mozgósítottak a Föld természeti javainak kiaknázására, s ezen közben kevésbé vették figyelembe az ezzel járó, egyre drámaibbá váló kísérőjelenségeket. Elérkezett azonban annak az ideje, amikor már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a felhalmozódott – a közvetlen gazdasági megfontolásokon jóval túlmutató – problémákat. A gazdasági növekedés kényszerének tarthatatlanságára figyelmeztetett például David C. Korten, aki A tőkés társaságok világuralma című könyvében a következőképpen fogalmazott: az emberiségnek végre le kellene számolnia azzal a tévhittel, miszerint a fejlődést az évről évre egyre bővülő gazdasági növekedéssel azonosítja. Számos, a társadalmi békét, illetve a környezetet veszélyeztető jelenség is mindinkább nyilvánvalóvá vált. Ma már riasztó adatokként szokták említeni, hogy például a bolygónkon megtermelt energia legalább nyolcvan százalékát a lakosság legfeljebb húsz százaléka használja fel, a megtermelt anyagi javak elosztása terén talán még ennél is nagyobb mértékű igazságtalanságok ismerhetők fel. Amit régebben észak – dél ellentéteként aposztrofáltak, mára régen túllépett az elméleti megállapítás érvényességén. A gazdasági növekedés környezeti ártalmai olyan erővel jelentkeztek, hogy korunkban szinte első számú problémává lépett elő.

Megőrizni a rendelkezésünkre álló anyagi és természeti javakat, ez a gondolat hatja át a fenntartható fejlődés fogalmát, amely a gazdasági növekedés nagyon is utilitarista szemléletével szemben az ember bio-pszicho-szociális valóságát állítja a gazdasági tevékenység középpontjában – legalábbis erre tesz kísérletet.

A fenntarthatóság árnyalatai – a Csath Magdolna professzorasszony (a PPKE Szent II. János Pál Kutatóközpont Gazdaságfejlesztés- és Kisvállalkozás-kutatási és Továbbképző Intézet vezetője) által szerkesztett kötet négy tanulmánya szemléletváltozást sürget. „A könyvben található elemzések és felvetett gondolatok reményeink szerint segíthetik a szemléletváltoztatást a gazdaságpolitika és a vállalati menedzsment területén egyaránt, de hatással lehetnek a társadalmi gondolkodásra is” – olvashatjuk a fülszövegben.

A fenntartható fejlődést először egy ENSZ dokumentum, az úgynevezett Brundtland-jelenség fogalmazta meg 1987-ben. Bevezető gondolatként erre emlékeztet a szerkesztő: a jelentés „azt a fejlődést nevezte fenntarthatónak, amely mellett egy társadalom úgy elégíti ki a jelen szükségleteit, hogy azzal nem veszélyezteti a jövő generációk szükségleteinek kielégíthetőségét”. Ez a fogalmazás máris túlmutat a szoros értelemben vett gazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenység vizsgálatánál. Azóta – folytatja Csath Magdolna – a fogalom bővült, „és egyre több társadalmi és gazdasági tényezőt mint fenntarthatósági feltételt foglal magában”. A környezeti és társadalmi hatások függvényei a mindenkori gazdasági szerkezetnek. Ennek vizsgálatát állítják a szerzők a középpontba, a magyarországi folyamatokat nemzetközi összehasonlításban elemezve.

Azt ma már aligha szükséges különösebben hangsúlyozni, hogy a fenntartható fejlődés érdekében korlátokat szükséges felállítani: „egyrészt az emberiség a mai technológiák alkalmazásával ne merítse ki a természeti erőforrásokat, másrészt ne terhelje túl a bioszférát”. Könnyű belátni eme szemlélet elfogadásának szükségességét, a gyakorlatban, a mindennapi életben, az állami és vállalati döntéshozók szintjén azonban mintha mégsem válna általánossá ez. A professzorasszony a kötetet különösen ajánlja a mai egyetemista nemzedéknek, hiszen az említett problémák leginkább az ő életüket érinti, s a fenntartható jövőre vonatkozóan egy-két évtizeden belül ő maguknak kell meghozniuk az ésszerű döntéseket.

Csath Magdolna tanulmányában azt vizsgálja, a gazdasági szerkezet milyen szerepet játszik a gazdasági fenntarthatóságban. Hangsúlyozza az állam szerepét a gazdaságpolitika formálásában. A döntéshozatalban a fenntarthatóság valamennyi részterületét figyelembe kell venni, az újabb a fenntarthatósági kutatások közé bekerült „ökoipari parkok” és a fenntartható városok területével együtt. „Különösen nagy figyelmet kell szentelni annak, hogy az állami támogatási és beruházási politika a fenntartható fejlődést, és ne csak a rövid távú gazdasági növekedést szolgálja.”

A hazai gazdasági szerkezet vizsgálata során a szerző arra a megállapításra jut a 2017-es adatok alapján: a vizsgált országok között – a V-4-ek, Ausztria, Németország és az EU-tag északi államok tartoznak ide – Magyarországon a legnagyobb a külföldi tulajdonú cégek aránya a hazai hozzáadottérték-előállításon belül. Ez jelentős gazdasági függőséget, kitettséget jelent. Ez a tény egyre inkább ismert a közvélemény, tehát a nem szakemberek körében is, ezért fogalmaznak egyesek úgy, hogy az ország lassan a külföldi nagyvállalatok összeszerelő telepévé válik, ennek következtében az elmozdulás abba az irányba, amelyet Csath Magdolna is ajánl, aligha jelentkezik még markáns módon. A tanulmány erre a következtetésre jut: „Azokban az országokban, mint például Magyarországon is, amelyekben az összes hozzáadott érték közel felét a külföldi cégek állítják elő, érzékelhető a nemzeti tulajdonú gazdaság gyengesége, amely – különösen gazdasági válságok idején – fenntarthatósági, válságállósági problémát idézhet elő. Ezért a fenntartható gazdasági fejlődés szempontjából fontos a nemzeti tulajdonú gazdaság erősítése, értékteremtő képességének fokozása, beleértve a hazai kisvállalati szektort is.”

A gazdaságszerkezeti adatokból levonható három legfontosabb gond tehát a jelentős külföldi tulajdoni arány, a diverzifikáltság gyenge szintje és az alacsony termelékenység. Ez utóbbi megállapítás első hallásra talán meglepő, ismerve a nemzetközi nagyvállalatok profitorientált szemléletét, de a szerző azonnal magyarázattal szolgál: az alacsony termelékenység fő oka az alacsony hozzáadott értéket előállító összeszerelő tevékenységek túlsúlya.

Csath Magdolna szorgalmazza a kkv-szektor erősítését, különösen a mikro- és kisvállalkozásokat, amelyek a magyar gazdaságnak is stabilizáló szereplői. Fontos ezért, hívja fel a figyelmet, hogy „az állam tegyen különösen vállakozóbaráttá, rugalmassá és a felesleges bürokráciától mentessé üzleti környezetünket”. Mindezekhez paradigmaváltásra van szükség a gondolkodásban, a gazdaság minden ágazatában és valamennyi szintjén.

Nagy Balázs a humán és társadalmi fenntarthatóság mutatóit nemzetközi összehasonlításban vizsgálja az ENSZ 189 tagállama által 2000-ben megfogalmazott fejlesztési célok alapján, amelyeket később 17 célra bővítettek, azzal a reménnyel, hogy 2030-ig sikerül minden területen elérni valamilyen eredményt. Ezek közé tartozik például az éhínség megszüntetése, az alapfokú oktatás általánossá tétele, a nemek közötti egyenlőség, az anyai egészség fejlesztése…

A fenntarthatóság nemzetközi mutatószámrendszereit mutatja be és elemzi Taksás Balázs, majd a fenntartható fejlődés, a környezeti fenntarthatóság magyarországi indikátorait említve kiemeli, hogy „a klasszikus háromdimenziós struktúra (környezeti, gazdasági és társadalmi fenntarthatóság) itt egy negyedikkel, az egyénnel, az emberrel egészül ki”.     

Milyen tartalommal jelenik meg a fenntarthatóság az Európai Unió egyes dokumentumaiban és a 2021-2027-es költségvetési tárgyalás során? Ezt elemzi Horváth Klaudia tanulmányában. Megállapítja – és ezt támasztja alá –, hogy „a fenntarthatóság kérdése az EU-ban valamennyi szakpolitikai területet – jobban vagy éppen kevésbé láthatóan – meghatározza”, az Unió jövője szempontjából pedig elválaszthatatlanul összefonódik a 2021-2027-es pénzügyi keret tárgyalásával.

A Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában 2020-ben megjelent kötet higgadt tudományos tárgyilagossággal, világos nyelvezettel, ugyanakkor továbbgondolásra ösztönző módon tárja elénk napjaink és a közeli jövő egyik legfontosabb, cselekvést sürgető összemberi problémáját.

Szöveg: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Ludovika/Szilágyi Dénes

A világot nagy és váratlan csapásként érte a pandémia. Szinte egyetlen ország egészségügyi rendszere sem volt rá felkészülve. A gazdaságok leállása pedig csak tovább növelte a gondokat, amelyek már korábban,  a negyedik ipari forradalom, a digitalizáció és robotizáció gazdaságokat átrendező szerepével összefüggésben is érzékelhetők voltak. Az előrejelzések szerint, ha túl is jutunk az egészségügyi válságon, akkor sem dőlhetünk hátra. Újabb válságok jöhetnek, új járványok léphetnek fel, de az éghajlatváltozás is csapásokat mérhet a világra áradások, aszályok és erdőtüzek formájában. Ezért nem szabad visszatérni a korábbi, a természetet kihasználó termelési és fogyasztási formákhoz. A gazdasági növekedés hajszolása helyett a hangsúlyt a minőségi fejlődésre, a humán, társadalmi és környezeti fenntarthatóságra kell helyezni. Végre komolyan kell venni Kenneth Boulding amerikai közgazdász híres mondását: „aki egy véges erőforrásokkal rendelkező világban a vég nélküli gazdasági növekedésben hisz, az vagy őrült, vagy közgazdász.” Természetesen ma már nem minden közgazdász hisz a gazdasági növekedés fenntarthatóságában, illetve abban, hogy egy társadalomnak ez kell, hogy a legfőbb célja legyen. Herman Daly amerikai ökológiai közgazdász arra figyelmeztet, hogy a növekedés mennyiségi fogalom, és azt jelenti, hogy a gazdaság, esetleges negatív környezeti és emberi következmények árán nagyobb lesz. A fejlődés viszont minőségi változás, amelynek eredményeképpen javulás következik be.

A körülöttünk zajló változások korábbi szemléletünk megváltoztatásának szükségességére kell, hogy figyelmeztessenek bennünket. Ellenállóvá, válságállóvá kell tenni a gazdaságokat és társadalmakat egyaránt. Ez nem képzelhető el a korábbi gondolkodási sémák folytatásával. Hiszen ahogyan arra Albert Einstein figyelmeztet: nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel azokat létrehoztuk.

A pandémia kiélezte a problémákat. A világban mindenhol nőttek az egyenlőtlenségek, a már korábban is erős szereplők továbberősödtek, sok kisvállalkozás pedig, amely leállásra kényszerült, lehet, hogy már nem is tud újraindulni. A szegények és gazdagok közötti szakadék fennmaradását, sőt növekedését valószínűsíti, hogy sok kisgyermek, akinek a családja nem tudta biztosítani a megfelelő színvonalú távoktatást, behozhatatlan hátrányt szenvedhetett el.

A növekvő egyenlőtlenségek csökkentik a társadalmi bizalmat, a társadalmi kohéziót, törékennyé teszik az egyensúlyt. Fenntartható és a jövő válságainak ellenállni képes gazdaság és társadalom pedig csak az egyenlőtlenségek csökkentésével, szolidaritással és magas bizalmi szinttel építhető. Ehhez nem elég a technológiai és gépi beruházások folyamatos bővítése, hanem emberi és társadalmi fejlődési célokat is ki kell tűzni. Hiszen, ahogy Szent II. János Pál Pápa figyelmeztet, „sohasem szabad technikai szintre korlátozni azt, ami valódi fejlődésként az emberek és népek méltóságára vonatkozik. Egy ilyen leegyszerűsítéssel a fejlődés elvesztené igazi természetét…” (sollicitudo rei socialis). 

A fejlődést kell tehát keresni a növekedés helyett. Az embereknek érezniük kell azt is, hogy legalább olyan fontosak a kormányok számára, mint a nagy lobbierővel rendelkező nagyvállalatok. A fenntarthatóság és válságállóképesség egyre fontosabb feltétele lesz az erős családi vállalati szektor, amely innovatív, itthon tudja tartani a tehetségeket - és ahogyan Ferenc pápa fogalmaz - az alulról építkezés szubszidiaritásának fontos szereplője. Ezekre a cégekre jellemző a családi értékek továbbadása, az etikus magatartás és társadalmi felelősségvállalás, hiszen beágyazódnak a helyi közösségekbe és nemcsak a rövidtávú profitérdekeket, hanem a munkavállalókkal és a környezetükben élő emberekkel való tartós partneri kapcsolatok fenntartását is fontosnak tartják. A kormányoknak a jelenlegi válság kezelése mellett ezért már most kell gondolniuk arra is, hogy mit kell másként tenniük azért, hogy képessé tegyék a nemzetet a jövőbeli válságok leküzdésére, okozzák azokat egészségügyi, vagy természeti válságok. Ez erős nemzeti gazdaság építését igényli a hazai kisvállalkozások bevonásával, és a humán vagyon tudásszintjének és egészségi állapotának megerősítésével. A munka nélkül maradókat átképezni, a felnőtt munkavállalókat továbbképezni szükséges ahhoz, hogy a jövő gazdaságában szükséges tudást időben megszerezhessék. Minden ember számára biztosítani kell a fejlődés, a tudásgyarapítás lehetősét. Az értékrendváltozásnak pedig – mások mellett - abban kell megnyilvánulnia, hogy a pénzfolyamatok és az azokkal mért növekedés hajszolása helyett  a nemzeti vagyon - beleértve a természeti, társadalmi és humán vagyonelemeket is -  gyarapítását tűzzük ki célként. Ezért a jövőben nem fogadható el egyetlen olyan beruházási döntés sem, amely akár a természeti, akár a humán vagyon károsodásával jár együtt.

Az értékrend változás része tehát, hogy különbséget teszünk a valódi és a látszatértékek között. A valódi érték az egész társadalom felemelkedése és a természeti környezet megóvása szemben a kevesek gazdagodásával. Az egyéni haszonra, a cégek profitmaximalizálására való törekvéseket fel kell váltania az etikus, társadalmilag felelős, a társadalmi eredményességet értéknek elfogadó gondolkodásnak. Mert mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? (Mt16, 26)

Ezek a változások segítenek majd abban, hogy egy ország ne a régi, gazdasági-társadalmi válsághoz vezető állapotba, hanem egy sokkal egészségesebb és fenntarthatóbb, minőségi szemléletű állapotba építse vissza gazdaságát és a társadalmát egyaránt.

Szöveg: Prof. Dr. Csath Magdolna, Szent II. János Pál Pápa kutatóközpont